Ahogy cseperednek a kutyáim, van egy érdekes időszak a fejlődésükben.

A cuki kölyökkor mindenki kedvence, de aztán jönnek a siheder hónapok, amikor a kutya már nem esetlen, gyámoltalan, hanem elkezdi próbálgatni magát.

Én imádom ezt az időszakot. Nyílik az értelmük, viccesek, kreatívak, és mi tagadás, magasról tesznek a szabályokra. 

Ha kibírja az ember gutaütés nélkül, szerintem ez egy fantasztikus időszak, mert a kutya személyisége teljes mértékben előragyog.

A német juhászkutyám, Arwen nagyon különös darab. Értelmes, vicces, kimondottan jó humorérzékkel megáldva, de a kutyás sportok egyáltalán nem nyűgözik le. 

A focilabdája annál inkább.

Már gyerekkorában élvezte és végeérhetetlenül játszotta újra meg újra azt a kőrt, hogy rávetette magát a labdára, ráharapott, a labda meg, lyukas lévén, egy megadó szusszanással leeresztett. Ekkor elengedte, a labda pedig sóhajtva újra levegőt vett és kigömbölyödött.

Feszült figyelem, ugrás, szorítás: szussssszzz…. elengedés, halk huuuuu, labda kigömbölyödés: ebből állt egy kőr.

Napi több százat lezavart.

Ahogy teltek a hónapok, lett más játéka is, de a focilabda mindig a favorit maradt.

Egy nap pedig megérkezett egy kölyökmacska, Marci. Róla még később szerintem mesélek, hogyan lett Marciból Marcang, a környék réme, de amikor ide került, még csak öklömnyi volt, és Marci.

Ő is nődögélt, szép lassan beérte magasságban a focilabdát.

Egyik nap Marci a szőrét kicsit borzolgatva élvezte a délutáni napot. A szemét is lecsukta, élvezte, hogy a napsugarak a szőrszálak tövéig elérnek, teljesen elégedett volt az élettel.

Azt nem sejtette, hogy emiatt oldalról nézve a kecses macskatest halványan emlékeztetett egy focilabdára.

Arwen is kint téblábolt, és meglátta a macskát.

Oldalról.

Egy pillanatig nézte, majd nagyot villant a szeme. Átfutott az agyán hogy vajon ez is szuszog-e ha megszorítják? És megfogta.

Marci nem szuszogott.

Felvisított, és olyan pofont kent le a kamasz kutyának, hogy annak belelebegtek a fülei. Az meglepődve elengedte.

A macska hisztérikusan mosakodva kezdte kivakarni magát a habos kutyanyálból. Arwen pedig gyanakodva közelítette meg a saját focilabdáját: vajon ennek is nőtt körme, és visít ha megszorítják? 

Elég óvatosan fogta meg.

Aztán elöntötte a megkönnyebülés, vadul harapdálta a focilabdát, hogy az élet visszatért a rendes kerékvágásba. 

Innentől kezdve korrekt, de kölcsönösen elkerülő viselkedésben állapodott meg a két fél, a kutya meg a macska. A focilabda pedig még mindig bírja.