Nagyon rég, még 2004-ben kaptam egy kismacskát. Ebben alapból nincs semmi különös, legalábbis azt hittem két napig. Aztán ez a viszonylag aranyos, mérsékelten ronda, átlagos kölyökmacska kapott egy dühöngéses epilepszia rohamot, belemélyesztve a fogait a kezembe, ahonnan a szájzár miatt le se tudtam szedni.

Mit szépítsem, üvöltve táncoltam fel-le a szobában, aztán alábbhagyott a roham, eleresztette a kezemet, és rettegve a szekrény alá bújt.

Beláttam, ez nem lesz egyszerű.

Hogy a betegsége miatt, vagy amúgy is ilyen lett volna, nem tudom, de egy nagyon érdekes jellemű macskává fejlődött. 

Először Nyekk-nek kereszteltem, aztán ez a speciális kis dolgai miatt hamar Nyenye majd Nünüke lett.

A betegsége prímán karban tartható volt gyógyszerekkel, de a világlátására nem volt tabletta. 

Nem félt a kutyáktól. A leghülyébb helyeken képes volt elaludni, fejjel egy pohárba esve, a járó mosógépen, a talicskában, akárhol.

A kutyák valahogy elfogadták. Nem kapkodták fel, amikor tányér szemekkel pislogott rájuk a félelem legkisebb jele nélkül. Kerülgették, nem szedték el a kajáját, valahogy úgy kezelték, mintha tudták volna, hogy sokszor a macska egyáltalán nincs tisztában a körülötte zajló eseményekkel.

Max, a nagy holland juhászom erős, izmos, hatalmas, impulzív kutya. Nagyon gyors, egyszer hivatalos mérés 42 km/h sebességet mért nála. 35 kiló színizom, villogó fehér fogak, ingerlékeny természet.

Nyenye különösen vonzódott Maxihoz. Mendegélt utána, próbált mellé feküdni, csodálta. Ha lemaradt, akkor igyekezett, várta az ajtóban, nézte ahogy eszik.

Egyik nap itthon gyakoroltunk, Max-al vizsgára készültem. Az elhozást – apportot – gyakoroltuk, mert nem volt igazán tiszta, szép a tárgy átadása. Apportfák feküdtek erre-arra, a kutya katonásan, energikusan dolgozott.

Nyenye a talicskában napozott.

Lábhoz rendeltem a kutyát, kidobtam a tárgyat, majd felhangzott a vezényszó: Apport, hozd! 

Nem voltam elégedett. Újra.

Újra.

A kutya egyre magasabb energiával, kicsit már dühösen dolgozott. 

A harmadik indításnál elege lett.

Odarohant a talicskához, kikapta belőle Nyenyét, a nyakánál fogva és katonásan bevágódott elém, és felnyújtotta  a macskát.

Néha nagyon sajnálom, hogy nincs az embernél minden pillanatban fényképezőgép. Ez a kép, az előttem ülő kutya, a szájában himbálózó, nyálas macska, aki örömében hunyorogva egy hangot nem panaszkodva lógott ott, hisz végre felfigyelt rá a kedvence…. Hát totális KO volt. 

Leültem röhögni. 

Maxi szépen odaadta a macskát, és részéről a feladat lezárult.

Ja, és levizsgáztunk, 96%-ot teljesített.