A “kicsi a rakás” játékot szerintem a kutyák találták fel.

Van valami elképesztő ebben, ahogy a saját társas kötődésüket erősítik. Biztos van erre szép etológiai magyarázat, ahogy minden reggel összegyűlnek, praktikusan az ágy közepén, és szertartásos nyalakodásba kezdenek.

Tudom, tök gáz, hogy felmásznak az ágyra. Egy darabig küzdöttem ellene, aztán télen rájöttem, hogy egy kutya a takaró alatt prímán felmelegíti az ember lábát, szóval egy feljöhetett. 

Na, ez az, ami nem működik kutyáéknál.

Pár napig még elviselték, aztán összehangolt offenzívát indítottak, és egy lendülettel elfoglalták az ágyat.
Most ott tartunk, hogy az ágy mellé húztam egy kanapét is, és így szépen elférünk mind az öten. Jaj.

Mondjuk ezt nem reklámozom, mert az ismerőseim zöme így is valami zavarral kevert szánakozásfélével legyint, ha a kutyáim szóba jönnek. Persze megint a kutyák… Van aki megjegyezte, majd elkapsz valami fertőzést tőlük. Érdekes, hogy több mint 30 éve vannak kutyáim, és mit szépítsem, mind felmászhatott mellém, de eddig fertőzést csak ember-járta, zsúfolt helyeken kaptam. 

Lehet immunis lettem, ki tudja.

Szóval a reggeli szertartás úgy néz ki, hogy a fiatal német juhász hanyatt beborul a 8 éves csupaszív menhelyi keverék kutyám, Lulu mellé az ágyba. Ez úgy néz ki, hogy a juhász széles vigyorral a képén babaszemeket meregetve egy centire tartja az arcát Lulutól aki beletörődve a sorsába, akkurátusan tisztogatni kezdi. Ez a jel arra, hogy a másik két kutya is feltápászkodjon, és a kupac tetejére vesse magát.

A cuki ebben az, hogy előszeretettel vonnak bele engem is. Az elején még rutintalanok voltak, mert szépen megszöktem oldalt. Hamar orvosolták: most úgy kezdik a kupacot, hogy az első az rám fekszik, keresztbe. Most szökj meg, nagyokos. 

Beletörődtem. 

Lehet hogy imádom őket, de amikor lenyalogatják egymást, és felém közelítenek, na az már tényleg rémisztő. Úgyhogy a kompromisszum úgy néz ki, hogy kicsit lehet nyalogatni a kezemet, én meg szép csendesen lelépek a szituból. 

Miért hagyom?

Azt látom, hogy nagyon erősen kötődnek egymáshoz. Fontosak egymásnak, számon tartják egymás érzelmeit, testi- és lelki állapotát. Aggódnak egymásért, figyelnek egymásra. 

Valahol megtisztelő, hogy számukra én is éppen olyan fontos vagyok. Hisz sokszor kérek tőlük elképesztő nehéz, a határokat feszegető erőfeszítéseket, például amikor egy ismeretlen, hatalmas területen keresünk egy-egy eltűnt embert. Ott valahol, a végtelen nádasban van valaki, aki segítségre szorul, a kutya felnéz rám: keresd, kiskutyám! És rohannak, néha órákon át.  Lehet, nem tennék, ha nem lennénk egy csapat.

A legkevesebb, hogy hagyom őket érzelmileg feltöltődni.

És két naponta húzok ágyat 😀

Nálatok mi a helyzet? Felmászhatnak és oda kucorodhatnak vagy saját kényelmes ágyuk van?
várjuk a képeket is!